Az egész egy pénteki napon kezdődött.

Illetve egy frászt, már jóval korábban, mert a pasim szoftverfejlesztő, így kézenfekvő volt a dolog, hogy majd én is megtanulom, és ketten leszünk szoftverfejlesztők. Nagyjából a harmadik alkalomnál dobtam be a törölközőt, hogy ez nekem nem fog menni, én ehhez hülye vagyok. Ennek nálam jobban már csak ő örült.

Aztán láttam egy képet, amin egy fiatal lány épp egy ledet vesz rá a működésre. Rámutattam a képre, és mondtam, hogy akkor én ezt szeretném csinálni! Még aznap rendeltünk hozzávalókat kerek hatezerért, mondván, hogy ha ezt is megunom három nap alatt, legalább nem veszítünk túl sokat.

És itt jött el az a bizonyos pénteki nap.

Megérkezett a "Hogyan idegeljük ki a társunkat pár óra alatt?" starting kit, este meló után rögtön ki is bontottam otthon, hátha van benne valami, amit már aznap tönkre is tehetek (taszítom a technika minden formáját, a fakockát is el tudom rontani). Nem vagyok teljesen kezdő, az elemet elsőre felismertem, a ledeket és a számkijelzőt is be tudtam azonosítani, a színes vezetékeket már láttam valahol, a többinek meg jó illata volt.

A szombati nap első fele azzal telt, hogy belőttük, kb. mivel kezdhetünk, amit kora délutánig meg is tudunk csinálni, és mivel elsőre is a ledek tetszettek, meg talán az annyira nem összetett, így az első project egy három ledes apróság lett.

És itt jött be két probléma, nevezetesen, hogy fizikát utoljára úgy húsz évvel ezelőtt tanultam, valamint az, hogy már korábban kiderült, a programozás nekem annyira nem fekszik. A vezetékek összedugdosása rész nagyon bejött, közben elhangoztak olyan szakszavak, mint feszültség és ellenállás, de ez sem törte le a lelkesedésemet, és sikerült összeraknom a gépezetet, jöhetett a programozás.

Az "int" részt mondhatni rögtön megértettem, legalábbis a későbbiekben az új kódoknál felmerülő huszonhét hülye kérdéshez képest itt még csak kettővel támadtam le önkéntes segítőmet, a setup pinMode is gyorsan ment, és a digitalWrite-nál sem sírtam fel hangosan, úgyhogy nagyjából másfél óra alatt rávettem a ledeket arra, hogy szépen egymás után kezdjenek világítani három mp-es szünettel. Csillogó szemekkel, három kilométeres vigyorral kísérve mondtam, hogy akkor ilyenekkel egész nyugodtan elüthetjük estéinket, és mivel már ötödik napja is rajtam van a programozhatnék, jött a remek ötlet, hogy kezdjek el blogot írni, hátha adok egy kis bátorítást a programozáshoz alapból még véletlenül sem konyítóknak, plusz ha később kicsit részletesen is kifejtem, hogy pontosan mit csinálok, én is jobban megértem.

Most amúgy ott tartunk, hogy veszünk még néhány ezt-azt a meglévő cuccok mellé, mert már kezdem kinőni a jelenlegi készletet, aztán meglátjuk, hogy eljön-e az a pont, amikor inkább küldeném vissza az egészet Kínába, mielőtt megöljük itt egymást. Az annyira nem lenne jó, mert bár sok helyszínelők-részt láttam, de nem tudnék még megúszni egy gyilkosságot, és a vér is nehezen jönne ki a szőnyegből.

Kívánjatok szerencsét!

E.